Gyerekkorom óta tudom, hogy az átlagosnál érzékenyebb vagyok.
Hamarabb sírom el magamat a legkülönbözőbb filmeken, könnyebben meghatnak mások történetei, még akkor is, ha nem közeli hozzátartozókról van szó, és egyszerűen nem bírom elviselni magam körül a bizonytalanságot.
Ezért arra gondoltam, hogy egy picit utána nézek, mi is állhat a hiperérzékenységem mögött, amely őszintén bevallva néha eléggé kínos helyzetekbe tudott hozni. Ha te is sokszor érzed úgy, hogy valami az átlagosnál sokkal szenzitívebben érint meg, akkor érdemes tovább olvasnod!
Mit mond a tudomány?
A szuperérzékenység gyökereit a pszichológiában Carl Gustav Jungnál találjuk meg, aki még befelé fordulásnak nevezte ezt a jelenséget. Azért fontos kiemelni a nevét, mert ő volt az első, aki a veleszületett érzékenység előnyeit is meglátta. A szuperérzékenység kialakulásának miértjére nincs pontos magyarázat, de a kutatások eredményei azt mutatják, hogy ez egy örökletes tulajdonság, amely ugyanúgy jelen van a nők és a férfiak életében is. A témát mélyebben Elaine N. Aron kutatta, aki nemcsak új alapokra helyezte a különleges érzékenység fogalmát, de a mai elnevezés is tőle eredeztethető.
Ami biztos, hogy mi, hiper-szuperérzékenyek egy kicsit máshogy vagyunk bekötve, amely abban nyilvánul meg, hogy sokkal szenzitívebben reagálunk a külvilág és a körülöttünk lévő emberek viselkedésére. Az idegrendszerünk kevésbé szűri meg az információt, így minden sokkal nagyobb hatással van ránk.
Annak ellenére, hogy ez többeket érint mint gondolnánk, sokszor még a mai napig tabuként kezeljük. Sajnos ezen az sem segít, hogy a mindennapjainkat meghatározó közösségi média felületek is a folyamatos boldogságot kívánják meg tőlünk. Ez az életforma egy szuperérzékeny személyt könnyen meg tud terhelni lelkileg. (Bár véleményem szerint, ez egy átlagos érzékenységi szinttel megáldott embert is meg tud viselni.)
Nincs mit tenni, kezdődik!
Régen szó szerint felidegesített, hogy „már megint sírok!”. Képtelen voltam kordában tartani az érzéseimet, annyira hevesek, túlfűtöttek voltak. Hiába mantráztam egy-egy helyzetben, hogy „Ne sírj, ne sírj, ne sírj!”, csak kibuggyant a szememből egy jó nagy duzzadt könnycsepp. Tök mindegy volt, hogy éppen a buszon voltam, vagy az egyetemen az egyik tanár előadása helyett a Facebook üzenetemet figyelve tört rám a sírhatnék. Ha jönni akart, ki is jött…
Ezekben a helyzetekben annyira, de annyira tudtam magamat szégyellni, amiért nem vagyok képes csakúgy egyszerűen visszafojtani a sírást. Sosem voltam az a szégyenlős fajta ilyen tekintetben, mert tudtam, hogy hiába erőlködök, úgyis a testem győz…vagy éppen a lelkem. Akik pedig nem ismerik ezt a típust, értetlenül állnak a történések előtt, ami valahol teljesen jogos.
Emlékszem, amikor a középsuliban az angoltanárom már úgy kezdte a mondókáját, hogy „De, most nehogy elsírja magát!”. Visszagondolva még most is belepirulok, amikor látom magam előtt, hogy erre az volt a válaszom, hogy „Jaj, dehogyis!”, és a gombócok már fel is gyűltek a torkomban, annyira erőlködtem. A legszebb az egészben az, hogy nem is közölt velem semmi olyat, amiért sírnom kellett volna. Ez az érzés csakúgy jött és kész. Egyébként, belegondolva: kívülről baromi vicces lehetett.
Hogyan lesz a szuperérzékenység szupererő?
Na, de mielőtt elfogott volna a teljes kétségbeesés, elhatároztam, hogy elfogadom, ami vagyok. Igen, nagyon könnyen meghatódok, és ez biztosan visszavezethető a gyerekkorom indulásához, de érzem, hogy ez egy TÉNYLEG VELEM SZÜLETETT, KIIRTHATATLAN TULAJDONSÁG!
Szóval, ha te is a szuperérzékenyek táborát erősíted, van egy jó hírem!
Elképesztően sok előnyes személyiségjegy birtokában vagy! (Azért ezt jó tudni! :D) Íme néhány:
- Rendkívüli megfigyelőképességgel rendelkezel.
- Átlagos érzékenységű társaidhoz képest hamarabb észreveszed a hibákat.
- Igazán lelkiismeretes és pontos vagy.
- Könnyebben tanulsz, és kreatívabban gondolkozol.
- Végül, de nem utolsó sorban, empatikus vagy, így mindig tudod, hogy éppen mire vágyik a másik.
Igazából én már olyannyira megbarátkoztam ezzel a különös kis tulajdonsággal, hogy nem is tudnám az életemet elképzelni nélküle. A közelemben lévő emberek mind tudják, hogy kicsit (ez nem igaz: NAAAGYON!) túlreagálom érzelmileg a dolgokat, mert ilyen vagyok. Az én taktikám, hogy felhívom a figyelmet rá és mosolyogva előadom, hogy elképesztően meg tudnak hatni különböző emberek sorsai, de még a leggagyibb film is. Szóval, lehet ezt kezelni, csak szépen el kell fogadni!
Arról nem is beszélve, hogy amikor a katarzis a legnagyobb boldogság idején fog el, akkor nem tudok elég hálát adni, hogy ilyen szerencsés vagyok, amiért ennyire mélyen bele tudom magamat élni ezekbe az érzésekbe. Szóval semmi pénzért nem cserélnék senkivel! 🙂
Az élet pikantériája, hogy amíg idegesített a szuperérzékenységem miatt kialakuló váratlan helyzetek lefolyása, addig tuti, hogy el is bőgtem magamat. De, amint el kezdtem elfogadni, töredékére csökkent ezeknek a szituációknak a mennyisége.
