Ott hevert az asztalon. Körbe néztem, mintha valami rosszban sántikálnék, attól félve, hogy lebukok. Pedig ez a levél nekem szólt. Az én nem nevem állt rajta, gondosan megformált kerek betűkkel. „Mintha csak én írtam volna.” Feltéptem, nem akartam óvatoskodni. A papír finoman megreccsent a kezem alatt, ahogyan kihajtogattam a széleit. Végig szaladt a tekintetem és felismertem őt.
„Tudod, most éppen egyedül vagyok. Anyáék csak később jönnek. Megírtam a leckét és kész vagyok mindennel, úgyhogy gondoltam írok neked. Olyan furi érzés. Tudod, jó neked, hogy tarthatsz szülinapot. Én nem hívhatom át a barátaimat, mert ide nem lehet. Anyuék nem akarják, hogy lássák a házunkat. Nem is a mi házunk. Tudod, én mondtam nekik, hogy ne izguljanak, mert csak a Lidit hívnám át és ő a legjobb barátnőm, szóval ő biztosan nem mondana semmit. Nem lenne ciki vagy ilyesmi, hogy csak egy szobánk van. Lidiéknek nagyon szép házuk van amúgy. Van külön szobája, meg a tesóinak is és nagy kertjük is. Ha nagy leszek, én is kertes házat szeretnék. Múltkor le is rajzoltam. Amúgy Lidinek mindig van szülinapi bulija, ahol egy csomó gyerek van. Olyan sok ajándékot kap. Én is szoktam ajándékot kapni, de nekem a suliba elhozzák. De mindig nagyon jókat kapok. Képzeld, egyszer azt kaptam a Liditől, hogy elmentünk a vidámparkba. Mindenre felültünk és majdnem hánytunk. Nagyon vicces volt. Na mindegy, azért remélem egyszer lesz egy külön szobám.”
Felnéztem a sorokból, szemeimbe könnyek szöktek és láttam magamat, ahogyan ott ülök kisiskolásként abba az egy kis szobába. Volt egy külön asztalom. „A sarkom”. Ahol poszterek voltak, meg a számítógépem. Mindenem megvolt és mégsem. Anyuék mindent megtettek értem a kezdetektől fogva. Abban az időben nem volt kacsalábon forgó ház, nem volt külön szoba. Mi voltunk. Hárman. Ez jelentett mindent.
„Nem tudom, hogy mit akarok. Miért ilyen nehéz eldönteni, hogy merre tovább? Honnan kéne tudnom, hogy mit fogok dolgozni? Te már tudod, igaz? Ott ülsz és most biztosan jót mosolyogsz magadban. De, most nem vagy itt és nem tudod elmondani. Írni fogok? Vajon az lesz? Mert, tudod, hogy azt nagyon szeretem csinálni. És, mi van, ha egy tök unalmas munkám lesz? Nem hiszem el, hogy nem segítesz. Jó lenne, ha csak megsúgnád. Na, sikerül?”
Istenem, az erőszakos, mindent tudni akaró tini. Még szerencse, hogy olyan kitartó volt, most elmondanám neki, hogy sikerült. Ott voltam a szobában. A külön szobámban, ami annyira szép volt, annyira tiszta, annyira én. Zöld és rózsaszín. Nyugodt és feltűnő. Hangos és mégis csendes. Ez voltam én akkoriban. Folyton folyvást kérdéseket boncolgatva ültem a Gossip Girl fölött és azon gondolkodtam, hogyan lesz tovább. Hát… úgy lett. Úgy lett minden, te kis bolond, ahogyan akartad!
„Újrakezdtük. Tudod, ezt most eldöntöttem. Le kell zárni a múltat, mert különben nem lesz hely a boldogságnak. Szerintem sosem határoztam el magamat ennyire élesen valaki mellett. Arra is rájöttem, hogy a „Bízz bennem!” nem mindegy, hogy kinek a szájából hangzik el. Atyavilág, hányszor bíztam meg minduntalan másban és hányszor kellett összekaparnom magamat. Erre tessék. Most én kerültem oda. „Bízz bennem!” Ő nem az a típus, aki csakúgy újra bizalmat ad a másiknak. Velem ellentétben. Szerintem ő az igazi. Vajon tényleg ő az? Együtt maradunk? Mert én hiszek az örökkében. Sokan csak mosolyognak ezen, pedig számomra érthetetlen, hogy vághatnak bele úgy valamibe, hogy nem is hisznek benne. Vagy én vagyok a furcsa?”
Nem voltál furcsa. Inkább bátor voltál és erős. Szembe néztél a félelmeiddel és felelősséget vállaltál. Nem kellett megmondják, hogyan cselekedj, mert úgyis a saját fejed után mentél volna. Újra és újra. Ezért vagy ott, ahol mindig is lenned kellett. Itt vagy.
Hogy is felejthetném el ezeket a lányokat? Őket, akik végig kísérték az életemet, akik minden helyzetben másképpen hoztak döntéseket, máshogy éreztek, mégis ugyanúgy. Voltak álmaik, félelmeik, vágyaik, akaratuk és küzdöttek értük. Formálta őket az élet, a kapcsolatok, a személyek, akik körülvették őket egy-egy élethelyzetben. Inspiráltak minden nap, hogy jobb legyek. Hogy ne fogyjak ki a szavakból, a mondanivalóból, az érzésekből.
26 éves vagyok. Tollat ragadok és írni kezdek a képzeletbeli levélre.
„Kicsi lány, neked voltak a világon a legjobb szülinapi bulijaid! Mert, nem idegenek voltak körülötted, hanem a szeretteid. Azok az emberek, akik megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megtanulj őszintén szeretni és látni az igazi dolgokat. Ó, és Te ott a zöld kanapén! Nagy flanc vagy ám, azt tudnod kell! Sosem okoztál csalódást, mert mindig megtaláltad a saját utadat. Igazából végig tudtad, hogy a te álmaidat nem más fogja elhozni készen, egy tálcán felkínálva, hanem meg kell küzdened mindegyikért külön-külön. Utólag sem könnyíteném meg a dolgodat. Végül már csak Te maradtál. Én maradtam.
Légy türelmes és most már engedd el magadat!
Már nem kell megfelelned másoknak. Sosem kellett!”
Fotók: Verő-Gergye Kristóf
