Nem volt sok kapcsolatom.
Szeretek kapcsolatban lenni, szeretek tartozni valakihez és egy porcikám sem kívánja, hogy a levegőben lógjak.
Ennek ellenére nem tartom magam függőnek, inkább úgy fogalmaznék, hogy nem tudok azonosulni a kapcsolatok ide-oda dobálásával.
Ez én vagyok, Te lehet, hogy más vagy.
A minap azonban rádöbbentem, hogy minden egyes kapcsolat hozzátett ahhoz, amilyenné váltam. Nem nagy tudomány ezt megérezni, de mégis úgy gondolom fontos róla beszélni. Minden viselkedés egy részének miértje egy-egy kapcsolat hozadéka. Sokszor szoktam azt mondani, hogy „azért viselkedek így, mert egyszer ezt és ezt éltem meg, mással, máshogy”. Azonban az átélt negatívumok és pozitívumok lecsapódásának miben léte, csakis Tőlünk függ.
Máshogy szerettem akkor, amikor még azt sem tudtam mi az a szerelem. Csak betört az ablakomon és semmi jelzés nélkül megült a szívemben. Egy percre sem akart mozdulni. Nem mondta meddig marad, csak tombolt bennem. Hiszen miről szólhatna a varázslatos első szerelem, ha nem erről. Fiatal lánykaként minek kerestem volna miértekre választ, amikor minden más jobban érdekelt a bizonyos magyarázatoknál. Megtapasztalni az ismeretlent, mindig izgalmas, bár félelmetes. Nem tudjuk mire vállalkozunk, amikor a szívünket odaadjuk egy olyan embernek, akinek neve elsőként hagy nyomot bennünk. Azután pedig mindent ahhoz hasonlítunk. Megszületik a bizonyos etalon.
Máshogy szerettem akkor, amikor nem voltam hajlandó figyelembe venni a külsőségnek még a legapróbb szilánkját sem. Akkor megtanultam, hogy egy kapcsolat nem épülhet olyan alapokra, ahol befolyásoló tényezőként felmerülhet az ember vele született tulajdonsága. Sok mindennel párhuzamban megláttam magamban a naivát, amivel először nem tudtam mit kezdeni. A naiva nem az a nő, akit a részemnek akartam tudni, mégis utólag visszagondolva, hálás vagyok, hogy így alakult, hiszen tudtam róla, láthatóvá vált.
Máshogy szerettem akkor, amikor megterveztem az életemet. Az élet nagy része a jövő tervezgetéséről szól, arról, hogy mi lesz akkor, amikor a nagy betűs élet elkezdődik. És én mennyire boldogan űztem ezt a foglalatosságot. Önzetlenül szerettem, mert életem filmkockáit végig pörgettem. Nagy szavak ezek, de húsz éves koromra nem akartam többet az elmémben élő ideától. Az idea ragaszkodást, kapaszkodást és fájdalmakat szült. Meg kellett tanulnom, hogy a mai generáció és a világunk nem arra van kitalálva, hogy az ember húsz éves korára bezárjon a külvilág felé. Az élet ekkor állított a legnagyobb leckéje elé: megtanultam, hogyan kell valakit akaratom ellenére is elengedni.
Máshogy szerettem, amikor máshogy szerettek. Összetörve, megbomolva, megroskadva hullottam a védőburokba. Hálásan szerettem a megszámlálhatatlan köszönömökből felépülő életet. Amikor az ember a reményét veszti minden iránt és ott van egy kéz, ami hihetetlen módon századjára is a jó irányba mutat, egyszerűen varázslatos. Szó szerint tapasztaltam meg a varázslatot. Megtanultam, mi számít igaznak. A képzelgések csodálatos dolgokat tudnak szülni, de a valóságra volt szükségem. Pillanatok alatt vált a képzelet valódivá. Megtapasztaltam milyen az, amikor valakinek én vagyok a fejében lévő jövőbeni terv. És, bár elcsépelt, de a jövőt most írjuk. Itt van.
Minden egyes kapcsolatomat szeretem, mert megmutatták, hogy mit kell tegyek azért, hogy közelítsek a testi-lelki egyensúly kialakulásához. Ahhoz az „én”-hez, amivel minden egyes nap szívesen kelek és fekszek. Mert a szerelmek már csak ilyenek. Bennünk hagynak valamit, önzőn elvesznek belőlünk, ugyanakkor a legtöbbet adják azzal, hogy megmutatják ki is vagy igazán. Magammal hoztam az álmodozó lányt, a naiv nőt, a gondosan tervezgető önzetlen szeretet, az összetört szívet és az esélyt, hogy máshogy szeressek. Jobban.
Becsomagoltam mindent. Megérkeztem.
És amikor Te is révbe érsz, mosolyogva emlékszel vissza,
hogyan tettél meg egy rögös, hosszú, mégis csodálatos utat, hogy újra máshogy és még jobban szeress valakit.
