A kilencvenes évek elején, amikor megszülettem, még fogalmam sem volt arról, hogy a boldogságért mekkora árat kell fizetni. Ez a bejegyzés pedig valójában nem is rólam, hanem a szüleimről fog szólni, akik olyan akaratosan kapaszkodtak a boldogságba, hogy mindent feladtak az életükben.
Két ember. Két külön élet. Egy apró szikra.
Őszintén szólva a gyerekkorom nem indult fergetegesen. A családom nem egy család volt, hanem két külön életszemléletet élő ember közös szenvedése. A családon belüli erőszakról nagyon kevesen mernek beszélni. Szégyellik az emberek, hogy ez megtörténhet. Pedig gyökeresen bele tudja magát fúrni a mindennapokba.
Kislány voltam. Kábé négyéves, amikor minden egyes nap végig néztem, ahol egy magát apának valló ember megüt egy anyát. Ez egy olyan dolog, amit sosem fogok tudni feldolgozni úgy igazán. A mai napig bennem él a fenyegetőszó éles villanása és a félelem, hogy vajon utána mi fog következni.
Az oviban voltam, amikor meghallottam anyukám hívogató, kissé ideges hangját. Nem rám volt mérges. Csak félt. Megragadta a kezemet és a szokásostól eltérően, gyors léptekkel haladt hazafelé. Amikor beértünk a panelbe, odarohant a szekrényhez és elkezdett pakolni. Csak arra emlékszem, hogy a behajtogatott ruhák mögött ott voltak a bezacskózott darabok, amiket egy mozdulattal bele lehetett pottyantani a vászon utazótáskába.
Csak figyeltem, miközben fogalmam sem volt, hogy hova megyünk. „Elmegyünk innen.” – mondta. Csak évekkel később jöttem rá, hogy nem elmentünk, hanem elszöktünk. Visszagondolva, tudom, hogy az a négyéves kislány tisztában volt vele, hogy mi miért történik. Én is akartam. Menni akartam.
Rohantunk. Buszra szálltunk és már itt sem voltunk. Pest a múlté lett.
Aztán belépett az életünkbe a férfi. A férfi, akiről már oly sokat meséltem. A nevelőapukám. Az apukám. Aki bebizonyította, hogy a férfiakról alkotott képem téves. Egy pasi nem attól lesz férfias, hogy megüt egy nőt, hanem attól, hogy tiszteli és őszintén szereti őt. Könnyű volt hozzászokni a jóhoz. A jó emberhez.
Új élet kezdődött, ahol békesség honolt és honol a mai napig. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek van családjuk.
Nem tudom elképzelni azt a mérhetetlen bátorságot, ami egy nőnek kell ahhoz, hogy kézen fogja a kislányát és szó szerint kirohanjon a régi életéből, hogy megmentse az egyetlen szeme fényét a fájdalmaktól. Mindvégig én voltam a legfontosabb és még csak nem is kellett kimondja, mert láttam a szemében. Akkor négyévesen megláttam és megtapasztaltam az önzetlen szeretetet, amiért egy életen keresztül hálás leszek.
