Fedezd fel a My Makeup Diary-t! Fedezd fel a My Makeup Diary-t! Fedezd fel a My Makeup Diary-t!
Fedezd fel a My Makeup Diary-t! Fedezd fel a My Makeup Diary-t! Fedezd fel a My Makeup Diary-t!

A kilencvenes évek elején, amikor megszülettem, még fogalmam sem volt arról, hogy a boldogságért mekkora árat kell fizetni. Ez a bejegyzés pedig valójában nem is rólam, hanem a szüleimről fog szólni, akik olyan akaratosan kapaszkodtak a boldogságba, hogy mindent feladtak az életükben.

Két ember. Két külön élet. Egy apró szikra.

Őszintén szólva a gyerekkorom nem indult fergetegesen. A családom nem egy család volt, hanem két külön életszemléletet élő ember közös szenvedése. A családon belüli erőszakról nagyon kevesen mernek beszélni. Szégyellik az emberek, hogy ez megtörténhet. Pedig gyökeresen bele tudja magát fúrni a mindennapokba.

Kislány voltam. Kábé négyéves, amikor minden egyes nap végig néztem, ahol egy magát apának valló ember megüt egy anyát. Ez egy olyan dolog, amit sosem fogok tudni feldolgozni úgy igazán. A mai napig bennem él a fenyegetőszó éles villanása és a félelem, hogy vajon utána mi fog következni.

Az oviban voltam, amikor meghallottam anyukám hívogató, kissé ideges hangját. Nem rám volt mérges. Csak félt. Megragadta a kezemet és a szokásostól eltérően, gyors léptekkel haladt hazafelé. Amikor beértünk a panelbe, odarohant a szekrényhez és elkezdett pakolni. Csak arra emlékszem, hogy a behajtogatott ruhák mögött ott voltak a bezacskózott darabok, amiket egy mozdulattal bele lehetett pottyantani a vászon utazótáskába.

Csak figyeltem, miközben fogalmam sem volt, hogy hova megyünk. “Elmegyünk innen.” – mondta. Csak évekkel később jöttem rá, hogy nem elmentünk, hanem elszöktünk. Visszagondolva, tudom, hogy az a négyéves kislány tisztában volt vele, hogy mi miért történik. Én is akartam. Menni akartam.

Rohantunk. Buszra szálltunk és már itt sem voltunk. Pest a múlté lett.

Aztán belépett az életünkbe a férfi. A férfi, akiről már oly sokat meséltem. A nevelőapukám. Az apukám. Aki bebizonyította, hogy a férfiakról alkotott képem téves. Egy pasi nem attól lesz férfias, hogy megüt egy nőt, hanem attól, hogy tiszteli és őszintén szereti őt. Könnyű volt hozzászokni a jóhoz. A jó emberhez.

Új élet kezdődött, ahol békesség honolt és honol a mai napig. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akiknek van családjuk.

Nem tudom elképzelni azt a mérhetetlen bátorságot, ami egy nőnek kell ahhoz, hogy kézen fogja a kislányát és szó szerint kirohanjon a régi életéből, hogy megmentse az egyetlen szeme fényét a fájdalmaktól. Mindvégig én voltam a legfontosabb és még csak nem is kellett kimondja, mert láttam a szemében. Akkor négyévesen megláttam és megtapasztaltam az önzetlen szeretetet, amiért egy életen keresztül hálás leszek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A weboldal sütiket használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. A weboldal használatával elfogadod a sütik használatát.
Elfogadom Bővebben